Egy olyan eseménynek leszünk tanúi, ami megváltoztatja a történet menetét.

 

V. fejezet

 

A váltságdíj

 

 

Wodur gondolataiba mélyedve nézte az előttük elterülő Escentus erdejét. A háta mögött felsorakozott katonák idegesen mozgolódtak. Az járt a fejükben, ami a királyéban is: az Archos-hegyi csatánál nem kellett volna futni hagyniuk a megmaradt orkokat, mert akkor most nem kellene itt lenniük. A legfeljebb ötven fős ork csapat az elvesztett ütközet után az  ország nyugati részébe menekült, és bevették magukat a törpék-lakta Escentus erdőbe, ahol fosztogatni és gyilkolni kezdtek.

– Miért nem hagyjuk, hogy a törpék maguk intézzék el bajukat? – morogta valaki félhangosan a katonák közül. Wodur meghallotta, és hátrafordult a nyeregben.

– A kárt mi okoztuk, ezért nekünk kell helyrehozni. És nem mellesleg a törpék valószínűleg nem riasztottak volna minket, ha lenne itt elég fegyveresük, hogy megtisztítsák erdejüket az orkoktól. Viszont a törpék szövetségére szükségünk van, úgyhogy ha nem akarjuk, hogy ez a szövetség felbomoljon, segítünk nekik!

Ingerülten fordult vissza, és tovább szemlélte az erdőt, azt tervezgetve, hogy miként tudnának a leggyorsabban és a legésszerűbben végezni az orkokkal.

Ez alkalommal Wodurral volt mind a három öccse: Dhor, Tyron, és Louso. Louso, a király középső fivére azonban inkább tanácsadás céljából jött velük, mint küzdeni. Rövidre nyírt hajával és hosszú fehér ruhájával inkább papnak nézett ki, mint harcosnak. Oldalára mindössze egy könnyű, rövid kardot kötött, azt is csak védekezés céljából. Viszont olyan furfangosan kevés embernek járt az agya az országban, mint neki.

Louso előrelovagolt bátyja mellé, és ő is előretekintett a rengetegre.

– Wodur, egyértelmű, amit tennünk kell. A csapat szóródjon szét, és módszeresen, az erdőt átfésülve könnyedén elpusztíthatjuk az orkokat mind egy szálig.

A király sóhajtott.

– Ha te mondod, Louso, én elhiszem, hogy ez a legjobb megoldás.

Wodur lehajolt, és megpaskolta a lova oldalát.

„Csak legyünk már túl ezen a háborún” – gondolta.

Felegyenesedett, aztán kiadta a parancsot:

– Az erdőnél szóródjatok szét! Ha mindent jól csinálunk, délben már indulhatunk is haza.

Ez, ha nem is sok, de legalább egy kicsiny lelkesedést öntött a katonákba. Wodur vágtatva indult le a dombról, és ők nyomban követték.

Még mielőtt az erdő vonalához értek volna, a csapat hirtelen szétnyitódott, és egy széles sávban rontottak be az Escentusba.

Hamarosan teljesen szétszóródtak, ugyanis amint megtalálták az ork bandát, azok ahányan voltak, annyi felé rohantak rémületükben. Esélyük sem volt a katonákkal szemben, de avval alaposan megnehezítették a királyi csapat dolgát, hogy nem maradtak együtt; így külön-külön kellett utánuk hajkurászni.

Wodurnak rögtön egy hatalmas termetű, tar fejű, dagadó izomzatú orkon akadt meg a szeme, aki üvöltözve próbálta rendbe szedni a bandát.

„Ez lesz a vezér” – gondolta a király, és a hóna alá kapta a lándzsáját.

– Gyere! – intett Tyronnak, aki még szintén nem vetette bele magát a küzdelembe. – Intézzük el azt!

Tyron bólintott, és megsarkantyúzta a lovát.

Amikor az ork vezér közelébe értek, az vicsorogva nézett rájuk. Szilárdan megvetette a lábát a földön, és védekező állásba helyezkedett.

Tyron hirtelen előreugratott, de abban a pillanatban hátasa szügyét eltalálta az ork félelmetes buzogánya. A ló elterült, a herceg pedig odébbrepült a lendülettől.

Wodur igyekezett a torz teremtmény közelébe férkőzni, de az minden kis mozdulatra elkezdte lóbálni a buzogányát.

Louso ügetett akkor oda, aki igyekezett fivérei közelében maradni. Tudta, hogy neki esélye sincs megközelíteni a vad orkot, épp ezért mással próbálkozott: a tőle telhető legnagyobb erővel a vezér felé hajította rövid kardját.

A fegyver pörögve száguldott a levegőben, de mielőtt elérhette volna az orkot, az meglódította a buzogányát, és félreütötte. A keskeny penge elsüvített a király feje mellett, majd belecsapódott egy fa törzsébe

„Csak Dhor tudja elpusztítani ezt a bestiát” – gondolta Wudur, és gyorsan körültekintett. Megkönnyebbülésére az öccse tőlük nem mesze irtotta az ellenséget.

– Dhor! – kiáltotta oda a király. A herceg felkapta a fejét, majd arréb pillantott, és rögtön észrevette, hogy miért szólították. Vágtatva indult meg az ork felé. A torz vezér azonban hirtelen megfordult, és elkezdett rohanni az ellenkező irányba.

Wodur megsarkantyúzta a lovát, és az ork után eredt. Tyron felugrott Louso mögé a nyeregbe, és az akkor odaérkező Dhorral együtt ők is követték.

Egy ideig a nyomában maradtak, de az ork hamarosan eltűnt a bozótosban. A király már-már azon volt, hogy visszafordulnak, amikor a szemfüles Louso megállította a lovát, és kezét felemelve csendre intette fivéreit.

– Mi az, tán meglelted? – kérdezte halkan Wodur.

Louso a fák ágai között egy kis csermely felé mutatott. Az ork vezér ott volt, a vízhez hajolva oltotta szomját, és Wodur odáig hallotta a lihegését.

A király nesztelenül ugrott le a lováról, és magához vette a lándzsáját. Óvatos, halk léptekkel közelített a gyanútlan ellenség felé, mert nem akarta elszalasztani ezt a lehetőséget: az ork ki volt fáradva a futástól, és háttal volt neki. Amikor már csak alig harminclábnyira volt tőle, megállt, felemelte a fegyverét, majd gondos célzás után elhajította.

A lándzsa pontosan talált volna, csakhogy érthetetlen okból hirtelen megállt a levegőben, mint hogyha lett volna ott valami, és abba fúródott volna, majd a fegyver nyomban eltűnt, az ork pedig felkapta a fejét, és elrohant. Nem messze onnan, ahol előbb még a torz teremtmény állt, halk nyögés hallatszott, majd egy tompa puffanás.

Ekkor a fák közül előrohant egy jajgató, fehér szakállú kis emberke, egy törpe.

– Mit tettetek? Mit tettetek? – óbégatott. Odafutott, ahol a lándzsa eltűnt a levegőben. Egy kis idő múlva a királyi fivérek hatalmas meglepetésére lassan láthatóvá vált előttük egy másik, a földön heverő fiatalabb törpe, akinek a hátából Wodur lándzsája állt ki. Már nem élt.

– Mi ez az egész? – kérdezte döbbenten Tyron.

– Megöltétek az öcsémet! – kiáltotta kétségbeesett dühvel a fehér szakállú törpe.

– De hát hogyan? – szólt értetlenül Dhor. – Bátyánk az orkot vette célba. Az a törpe pedig… itt sem volt. És te meg ki vagy és hogy kerülsz ide?

A zömök emberke felmordult, és közelebb jött. Wodur csak ekkor vette észre, hogy a teremtmény nem magasabb az ő könyökénél.

– Én Malin vagyok – mondta a törpe. – Jól figyeljetek ide, hogyha – itt dühösen Dhorra pillantott – tudni akarjátok, mit tettetek valójában.

Malin megdörgölte a szemét, és egy nagy sóhajtás után belefogott.

– Életem egyik legnagyobb álmát váltottam valóra, amikor tegnap végre elkészítettem a láthatatlanná tévő bajitalomat…

– Mágia!… – morogta közbe megvetően Dhor, de a törpe gyilkos pillantására becsukta a száját.

– Varázsló vagyok, a legnagyobb a népem közül – folytatta Malin, még mindig a legidősebb hercegre szegezve a tekintetét. – De így is minden erőmet fel kellett használnom, hogy ez sikerüljön. Úgy adódott, hogy pont azon a napon szállták meg erdőnket az orkok, és én azt gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy hasznát vegyem a bájital erejének. Legifjabb fivéremmel, Orturral kijöttünk ide, és vártuk, hogy erre jöjjenek az orkok.

Az egyikük, akit balszerencsénkre ti is követtetek, nemsokára felbukkant itt. Gyorsan odaadtam Orturnak a bájitalt, hogy igya meg, és végezzen az orkkal, ugyanis ő jóval fiatalabb volt nálam, és sokkal halkabban tudott mozogni. Én az egyik fa mögül figyeltem, hogy miként boldogul.

Már csak alig néhány lábnyira volt az orktól, aki nem láthatta őt. Te azonban, királyom – Wodur meglepődött, hogy a törpe felismerte őt –, előbb hajítottad el a lándzsádat az ork felé, de előtte állt a fivérem, aki háttal volt neked, és nesztelen lépéseid miatt nem vett észre téged. Belé állt a lándzsa, mert a gyűrűm láthatatlanná tette, de nem testetlenné – fejezte be szipogva a törpe.

Wodur arca elkomorult.

– Annak ellenére, hogy nem tehetek róla, fivéred az én kezem által halt meg, és a tisztesség azt kívánja, hogy váltságdíjat fizessünk. Mit kívánsz testvéredért?

– Én nem vágyom semmire, hiszen nemsokára semmit sem kell tennem, hogy aranyat szerezzek – felelte Malin.

Wodur összehúzta a szemét. Nem tetszett neki ez a kijelentés, bármilyen lehetetlenül is hangzott. De úgy tűnt, hogy a törpe erről nem akar többet beszélni.

 – Azonban van még három öcsém – tette hozzá Malin–: Falin, Felnur és Abdur. A közeli Nanusir-hegy belsejében élünk több száz másik törpével együtt. Elvezetlek fivéreimhez titeket, és velük tárgyaljátok meg, hogy mi legyen a váltságdíj.

– Rendben – szólt Wodur –, de várj egy pillanatot.

A király Dhorhoz fordult.

– Menj vissza, kérlek, és ha már megtisztítottátok az Escentust, várjatok meg minket az erdő szélénél!

A herceg bólintott. Felült lova hátára. Nyelvével csettintett, és a paripa elindult.

Ezután Wodur, Tyron és Louso is nyeregbe száll. Malin ment elöl, ők pedig lovon is alig tudták követni, olyan jól kiismerte magát a vadonban. Szerencsére erre egyetlen orkkal sem találkoztak, de a fegyvereiket azért kéznél tartották.

Kisvártatva egy széles hegyhez értek. A lovakat itt kikötötték, majd beléptek az óriási kőkapun.

– Az escentusi törpék nagy része itt él – szólt Malin. – Ide nem tudtak betörni az orkok, azok jártak rosszul, akik nem a Nanusir-hegyben laknak.

Beljebb mentek, és hamarosan egy hatalmas, széles és mély katlan tárult a szemük elé. A szakadék oldalai fel voltak állványozva, és a nyüzsgő törpék szorgalmasan bányászták benne az aranyat.

– Ebben a hegyben – magyarázta Malin –, ősidőktől fogva törpék élnek, és itt mindig mindenki bányászattal foglalkozott.

A szakadék peremén körbe lehetett menni, itt voltak a törpéknek ház gyanánt szolgáló, egyhelyiséges kőbe vájt üregek, amik végig sorakoztak a fal mentén. Az egyik ilyen törpe-lyukhoz vezette őket malin. Szerencsére három fivére éppen nem dolgozott, úgyhogy ott volt Falin, Felnur és Abdur is.

Csodálkozva néztek az idegenekre, mert rögtön felismerték bennük a királyi-ház tagjait. Egyszerű ember is csak nagyon ritkán járt erre, nemhogy uralkodó.

Malin akkor elmondta nekik, hogy Ortur hogyan halt meg. Azok rögtön rettenetes jajgatásba kezdtek, és szakállukat tépve rohangáltak ide-oda a helyiségben.

– Nyugodjatok meg! – kiáltotta Wodur. – Testvéretekért váltságdíjat fizetek!

A törpék erre rögtön elhallgattak.

– Nagyon szerettük az öcsénket – szólt ravaszul Falin. – Talán csak egy szekérnyi arany tudna minket kárpótolni a haláláért.

Wodur megvakarta a szakállát, és Lousóra nézett, aki azonban most csak megvonta a vállát. Tyron arcáról lerítt, hogy mennyire ingerült, amiért a törpék így kihasználják testvérük halálát.

– Nem tudom, honnan szerezhetnénk egy szekérnyi aranyat, de kötelességem kifizetni a váltságdíjat – mondta bizonytalanul Wodur. – Habár a királyi kincstár nem szűkölködik aranyban, az az ország pénze, a személyes vagyonom csak töredéke az általatok kért mennyiségnek. De addig, amíg meg lesz ez a kincs, meghívlak benneteket a királyi várba, hogy evvel kárpótoljunk titeket a várakozásért.

A törpék nyomban elfogadták a kedvező ajánlatot, csak Malin döntött úgy, hogy ebből is kimarad, ravaszul csak annyit mondott, hogy sok dolga van itthon.

A testvéreit viszont egyáltalán nem érdekelte, hogy miért nem tart velük, csak ők lehessenek ott. Gyorsan felnyergeltek három pónit, és elindultak. A csapat már várta őket az Escentus mellett.

– Máris megtisztítottátok az erdőt? – kérdezte Dhortól Wodur.

A herceg bólintott, majd ferde szemmel a törpékre sandított.

– Kik ezek?

– Ortur és Malin fivérei – felelte Wodur. – Velünk jönnek.

Dhor elhúzta a száját, de nem kérdezősködött tovább, inkább elfordította a lovát, és sarkát belenyomta az állat oldalába.

Az egész csapat megindult az Archos-hegy felé. Néhány óra múlva átkeltek az Agrason folyó nemrég összetákolt hídján, és megpillantották az Aurum-erdőt. Habár így kicsivel hosszabb volt az út, szokás szerint elkerülték a rengeteget. Az Aurum-erdőbe senki sem szeretett bemenni, habár a legtöbben maguk sem tudták, miért. Az emberek idegenkedtek a tiszta, szép és bölcs elfektől, akik az erdőben éltek, úgyhogy ha arra jártak, inkább a kerülőutat választották.

„Bárcsak találkozhatnék Thurionnal – gondolta Wodur, és vágyakozva tekintett a rengeteg felé. – De nem, neki is így jobb.”

Innen már csak rövid út volt az Archos-hegyig. A lovak elfáradtak, alig tudtak felmenni a meredek lejtőn.

A katonák kimerülten és éhesen léptek be a várba. Freime és Fariel, Wodurék leánytestvérei rögtön utasították a szolgálókat, hogy terítsenek meg a nagyteremben. Amikor meglátták a törpéket, egyelőre nem kérdeztek semmit, hanem Wodur parancsára őket is alaposan ellátták étellel-itallal.

A lakomázás az éjszakába nyúlt. Wodur is végig ott ült az asztalfőn, de nem nyúlt a tányérjához. Csak szórakozottan döntögette a kupáját, és azon gondolkodott, hogy hogyan szerezhetne egy szekérnyi aranyat.

A törpék viszont annyit ettek, amennyi beléjük fért, és rengeteg édes sört megittak. Úgy kiszolgálták őket, mintha legalábbis a királyi ház tagjai volnának, és Wodur megparancsolta, hogy ez így is maradjon, amíg meg nem kapják a váltságdíjat.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés